Némafilm extrákkal
Érthetetlen miért kellett ennyit várni valami olyanra, ami ennyire jól működik a színpadon!
Ugyanis három évtized telt el azóta, hogy a Szegedi Nemzeti Színház Tánckara önálló előadást készített. Remélhetőleg a következőig már nem kell ennyit várni. Egy biztos, a mostani csapat, Hajdu Anita vezetése alatt, valóban megérdemli a kiemelt figyelmet, és a saját produkciót főszereplőként, és nem csak háttérszereplőként.
A tánckar tagjait bárki láthatta, aki már járt a színházban előadáson, és bizony hiányukat mindjárt észre is venné a darabokban:
Baranyai Krisztián, Beliczai Béla, Bolla Bence, Slezák Dávid, Fülöp Ádám, Opavszki Máté, Hőbe Barbara, László Lívia, Jónás Dzsenifer, Stefanik Kata, Szalai Alexa Rita, Szincsák Patrícia
Ők azok, akik pincérként italt öntenek a Bohéméletben, akik harcba indulnak a Dido és Aeneasban, és a meghökkent tömeget is ők játsszák a Leonce és Lénában. A Don Giovanniban viszont igazán kiemelkedő, nélkülözhetetlen szerepet kaptak, tehetségüket itt igazán meg tudták csillogtatni, a fizikai színház hozta kritériumok magas szintre emelésével. Most pedig elérkeztünk saját előadásukhoz, a Peron-swing táncjátékhoz.
Ez a táncjáték nem arról szól, hogy csak elcsattan egy két sztepp cipő, repül néhány láb, majd spárgába vágva megvárják a tapsot, és jöhet a következő táncos… ennek a darabnak sztorija van, szórakoztató dramaturgiája, Czene Zoltán által, és néhány prózai előadást is kenterbe verő átvezetés, a jelenetek között. Egy táncjátéktól már el sem várható mércéket szárnyalnak felül ezek az alkotók, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt.
A tánckar tánctudását lehet méltatni, hiszen tényleg hibátlanul teljesítenek, szakmai tudásukhoz nem fér kétség, de ez olyan, mintha Picassoról mondanánk, hogy ügyesen fest. Sokkal fontosabb a spiccek és pirouettek pontosságának elemzésénél, például azt a harmóniát kiemelni, ami minden pillanatban érződik, a zene, a táncos, a mozgása, a látvány, és nem utolsó sorban a táncosok színészi játéka között. Hiszen fantasztikusan összeállított emberi történeteket látunk összefűzve, a színpadon megjelenítve, az előadóművészet előbb felsorolt valamennyi eszközével.
Ha fiatal lányokat látunk csacsogni, vidáman csicseregve, és nevetgélni, azt egy harsona követi le, ha egy önfeledt álmodozást látunk, akkor légiesen könnyed dallamokat hallunk, de ha indulatosságra kerül sor, mindjárt felerősödik a ritmus is. A hangok, megfelelnek a színpadon látott karaktereknek, embertípusoknak, és tetteiknek. Mindig kapunk egy zenei megerősítést a látottakhoz, melyet igazán különleges élménnyé tesz a PapaJazz Zenekar élő zenéje. Gyakorlatilag olyan, mintha egy mai ízlésnek is megfelelő némafilmet látnánk, némi Fred Astaire filmes beütéssel.
A táncosok színészi játéka is elhiteti velünk a történeteket, kétség sem fér hozzá, hogy megtörténik a színpadon a lopás, a szerelmi háromszög civakodása, vagy a legtöbb ötletességet kimerítő vasúti pályamunkások mulatságos esetlenkedése a vasúti sínnel. Utóbbi még mondanivalóban sem szenved hiányt, ugyanis a kétkezi munkás, a kalapácsot sétapálcára, és sztepp cipőre váltaná szíve szerint. Talán kiejelenthetjük, hogy az előadás tematikájának egyik csapásvonala az álom, kontra valóság kibékíthetetlen ellentéte. Alátámasztva ezt a vonalat, olyan slágerek is felcsendülnek, mint a “When you wish upon a star” mely egy Disney mese zenéje is, vagy a Frank Sinatra által is énekelt "Poor Butterfly”.
A látvány pontosan azt jeleníti meg,, amiről a darab szól, legyen az egy zsúfolt vasútállomás, vagy egy füstös, fülledt bár. Fantasztikusan alakítja ki ezt a párhuzamos valóságot, amibe csöppen a néző, szinte az előadás részeseként. Szabó Gábor (díszlet), Cselényi Nóra, Papp Janó (jelmez), és Stadler Ferenc (fény) akiknek köszönhető, hogy az 1920-as évek Amerikájába repülünk úgy szűk 50 percre.
Opavszki Máté sérülése miatt, Nemes Roland elismerésre méltó módon helytállt a színpadon.
Összességében, én bármikor elmennék egy olyan buliba, ahol ilyen figurák táncolnak, ilyen zenére, ilyen ruhában, és leginkább így. Kár, hogy a valóságban ilyen nincs, csak a párhuzamos valóságban, ahova a tánckar képes repíteni minket, Hajdu Anita koreográfiájával.