Zónázó - Fókuszban: A bálna
És hogy mi volt terítéken a Zónázóban?
Hát A bálna!
Bevallom őszintén, én hatalmas várakozásokkal léptem a moziterembe. Egyrészt azért, mert én is olvastam a cikkeket, láttam az interjúkat Brendan Fraser nagy visszatérésről, másrészt pedig tudtam, hogy ez a film A sziget szellemeinek egyik nagy kihívója az Oscar-esőben, rám pedig az a film rendkívül mély benyomást tett. Bár jó dolog végre esendő és szinte undorítóan őszinte karaktereket a vásznon látni – mert hogy A bálnában tényleg mindenki félelmetesen gyarló –, én a filmet kicsit túl vontatottnak találtam. Te hogy vagy ezzel, Kata?
Lassú film, ez talán a kamaradarabok velejárója, ahol egy helyszínen történik gyakorlatilag minden. Ilyen A bálna is, ami alapvetően egy színházi darab Samuel D. Hunter tollából. Az izgalom itt csupán a karakterek belső dinamikájából születhet meg, és Brendan Fraser mellett valóban izgalmas mellékszereplők vannak, vagy legalábbis azok lehetősége. Ott van például a szintén jelölt Hong Chau (Legjobb női mellékszereplő), akiben szerintem nagyobb küzdelem van, mint gondolnánk. Ápolja barátját, Charlie-t és egyben táplálja is a főszereplő betegségét. Ennek a betegségnek az ábrázolása volt nekem izgalmas és hagyott némi űrt maga után, mert többször éreztem didaktikusnak, mint realistának. Neked voltak még kiemelkedő karakterek a filmben?
Lizt, pontosabban Hong Chau alakítását Lizként én is nagyon szerettem. Ha megjelent, tudtad, hogy az a jelenet izgalmasabb lesz. Érdekes volt a benne rejlő ellentmondás, és a film egyik kulcsmondatát (“Senkit sem lehet megmenteni”) is az ő egyik jelenetében hangzott el. Nekem az övé mellett Samantha Morton alakítása is nagyon tetszett – ő Charlie (Brendan Fraser) exnejét, Maryt játszotta. Viszonylag keveset szerepelt a vásznon, de karakterének belső konfliktusát, amennyire a szaggatott és néhol túl művi dialógus engedte, érthetővé tette. Mary egyszerre undorodik Charlie-tól, aki elhagyta egy fiatalabb férfiért, majd párja halála után az önpusztítás extrém határait feszegeti, közben mégis érződik, hogy a kapcsolatuk rendkívül intim. Ebből, azt hiszem, szívesen láttam volna egy kicsit többet.
 |
| Kép forrása: ADS Service Kft. |
De ugyanez vonatkozik Alanre, a elhunyt párra, akiről mindenki csak beszél, még az arcát sem látjuk igazán, holott tulajdonképpen ő a film motorja. Az ő belső vívódásait csak mások elmesélése alapján tudjuk rekonstruálni, pedig érdekes témákat vet fel: vallás, homoszexualitás, azt, hogy mennyire lehet etikus a szeretői státusz vagy egy tanár-diák románc, hogy kit és mit látunk szépnek, és mi az, ami megelégíthet bennünket az életben.
A film ezeket a húrokat mind megpendíti, de én úgy éreztem, sosem ástunk eléggé mélyre, miközben más témákat szinte az iskolai prevenciós órák szintjén magyaráztak el – ilyen például a trauma nyomán kialakuló evési zavarok témaköre, ami egy sajnos nagyon is aktuális téma. Fontos beszélni róla, viszont a rendező bízhatott volna a nézők empátiájában annyira, hogy traumák és az evési zavarok súlyos voltát maguk is felfedezik majd, nem kell unos-untalan elismételni, milyen szorosan kapcsolódhat a kettő.
 |
| Kép forrása: Thewhalemov - Instagram |
Az evési zavarokkal kapcsolatosan szerintem a társadalomban az a kép él, hogy akinek ilyen jellegű problémái vannak, az szimplán gyenge. Nekem azt nem sikerült eldöntenem, hogy Aronofsky, a rendező sokkolni akar vagy érzékenyíteni? Közelről mutatja azt a testet, ami a főszereplőnek inkább a béklyója, közben pedig az idáig vezető útról nem sok derül ki, csak amit te is mondtál, hogy egy múltbéli trauma feldolgozásának képtelensége az egyedüli ok. Szerintem ennél sokkal komplexebb ez pszichológiailag, melyről keveset tudunk meg a film során. Talán egy dolog nagyon érzékletes: “Sajnálom!” A reflexválasz a főszereplőtől. Ez a válasza mindenre, ami arra irányul, hogy vigyázzon a szervezetére, ne egyen annyit, menjen el orvoshoz, tegyen valamit, hogy jobb legyen… Sok minden benne van ebben a szóban: a düh, a kétségbeesettség, a bezárkózás, a téma elterelés, a felelősség hárítása és lehet, hogy a valódi tartalom is, hogy tényleg sajnálja, de már nem képes (vagy nem akar?) változtatni. Sokkoló, de a film csak pár napot ölel fel, és ezalatt rengeteg minden történik. Olyan, mint egy analitikus dráma: a színen gyakorlatilag csak beszélgetések folynak, amelyekből szépen lassan összerakjuk a múltat, attól függően, hogy kinek hiszünk inkább. Annak mondjuk kifejezetten örültem, hogy a rendező mellőzte a visszaemlékezéseket. Nem mutatta meg a fiatal Charlie-t, a házasságát, a kislánya születését és a válását. Így még inkább a főszereplőre fókuszáltunk, benne kerestük a fiatal oktatót, aki előtt ígéretes tanári pálya állt. Megjelenik Ellie, Charlie lánya – akit Sadie Sink alakít szerintem kiemelkedően – és behoz egy újabb konfliktust. Szerinted milyen ez a kamasz lány?
Sadie Sink valóban nagyon ügyes, minden bizonnyal ígéretes tehetséggel van dolgunk, viszont ugyanúgy, ahogy a többiek esetén, az ő háttere, motivációi sem álltak össze a számomra. Az ő esetében a szülők azon vitatkoznak rengeteget, hogy a kislány alapvetően jó vagy gonosz. Ellie egyik kedvenc hobbija egyértelműen mások kínzása, viszont az már kevésbé evidens, hogy ez hajlam vagy felvett viselkedés, amellyel az őt ért sérelmekre válaszol. Ezzel pedig felveti a film egyik másik központi témáját: ki jó, ki rossz, illetve töredékes tudásunk alapján tudunk-e ilyen jellegű ítéletet mondani bárki felett.
 |
| Kép forrása: ADS Service Kft. |
Az alakítások mellett számomra egy másik pozitívuma a filmnek a további ellentéteket generáló zene. Rob Simonsen dallamait egy békebeli bálnavadász hajó drámája alá is gyakorlatilag változtatás nélkül beilleszthetnénk, mégis olyan jelenetekben halljuk őket, amikor Charlie ismét pizzát rendel vagy éppen csokival tömi degeszre magát. Charlie egy lepukkant motelban lakik, zsíros gyorsételeket eszik, és élete minden aspektusa annyira undorító, hogy nem csodálkozunk, amikor az online órák alatt inkább kikapcsolja a kameráját, és még a pizzafutár előtt sem mutatkozik. Mindeközben ugyanez a Charlie minden szabad percében klasszikus irodalmat olvas, őszinteségre és a saját hangjuk megtalálására bátorítja a diákjait, verseket szaval és az élet nagy kérdéseiről filozofál. A végletességet pedig, úgy fest, Ellie is örökölte: ő a lakás gusztustalanságáról rögtönöz egy tökéletes haikut; de ugyanilyen ellentét mutatkozik meg a gyönyörű, klasszikus, tengeri balladákat idéző hangokban, amelyek a proli nyomasztás képi világa mögül kandikálnak ki.
Ha már a képi világot említetted, a film nem a megszokott szélesvásznú filmélményt adja, mert a 4:3-as megjelenítés még inkább keretek közé szorítja ezt a szűkös kis életteret, ahol Charlie drámája zajlik. A színvilág is nyomasztó, szürkés-barnás tónustalanság; egyedül a beszűrődő fény az, ami mozgalmassá teszi képi világot. Rám inkább nyomasztó hatással volt ez az atmoszféra és bevallom, olykor el-elkalandozott a figyelmem. A legnagyobb fókuszt a film fogadtatásában Brendan Fraser visszatérése kapta és tudom, hogy a nagy fizikai átalakulással (fogyással, hízással, torzítással) járó szerepformálást általában bőkezűen díjazza a közönség és az Akadémia is, nekem Fraser alakítása nem volt átütő. A legjobb barátját játszó Hong Chau annál inkább. Így ha egy filmen belül egy szobrot lehetne kiosztani, akkor azt szívem szerint neki adnám. Te hogyan látod A bálna esélyeit?
Valóban szinte borítékolható, hogy A bálna több szoborral távozhat majd, de én szívem szerint a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat inkább másnak adnám. Kicsit kihagyott ziccerként éltem meg, mert hiába készült a film minőségi alapanyagokból, a késztermék jóval laposabb a vártnál.
És bár sem az alakítás, sem a film nem győztek meg, nagyon örülök Fraser visszatérésének, annak pedig különösen, hogy ilyen őszintén beszélt az eltelt időben megjárt mélységekről. Lehet, hogy A bálna nem lesz a kedvenc filmem, azt viszont fontos lépésnek tartom, hogy esendő emberek átlagos, szinte jelentéktelen(nek tűnő) tragédiái aratnak sikert a szélesvásznon. Ez talán segíthet, hogy egy empatikusabb világban éljünk.
Legyen ez a végszó! Köszi a közös mozizást és a beszélgetést!
A cikk szerzői: Benczur Kata és Szabó Anna