Rokonok

Kicsi ország - Rokonország

Van az a jó magyar szokás, hogy aki egyszer bekerül egy társaságba, vagy beilleszkedik, vagy elpusztul. Legalábbis Móricz Zsigmond ezt állapította meg 91 évvel ezelőtt a Rokonok című művében. Igaza lehetett? Változtatott valamit azóta az idő kereke?
A Szegedi Nemzeti Színházban ezekre is kereshetjük most a választ.

Szikszai Rémusz rendezése a dübörgő 20-as évek világát idézi, drága ruhák, cigarettafüst, amellyel vegyül a poros aktaszag, a vadonatúj bőrszék és a friss mahagóni íróasztal súlya. Visz minket a darab sodrása, jól időzített szövegekkel és ritmusos színészi játékokkal. Szorosan kapcsolódik ehhez Vörös Róbert munkája, vagyis a patinás szöveg újragondolása, mely nélkül aligha tudnának ilyen kifinomult fricskák, és kiszólások pattogni, cikázni.

Mi nézők pedig nem is tudjuk, hogy meghökkenjünk, vagy nevessünk.
Jól megformált karaktereket láthatunk a színpadon. Egytől egyig kivetülnek elénk maguk a húsvér emberek a “hivatalból”. Ottlik Ádám és Kárász Zénó a körmönfont nagy spílerek, mint takarékbanki vezérigazgató és polgármester, rögtön a panamák legmélyebb bugyraiba rántják a frissen kinevezett főügyészt, Kopjáss Istvánt (Rétfalvi Tamás). Kopjáss tisztsége betöltésekor világmegváltó tervekkel indít, ám ahogy maguk alá temetik az egyre gyűlő akták, úgy temetődnek el az álmai is. Pláne, ha az ember a rokonaitól várja a kiigazítást a labirintusban. Rétfalvi brillírozik, az arcára ül Kopjáss minden gondolata, rezdülése a be nem teljesült vágyak utáni sóvárgástól kezdve a feleség gyógyírt nyújtó érintésének megnyugtatásáig.

Milyen történet is lenne, ha Móricz annak idején nem úgy találta volna ki, hogy a főügyész úr élete a nőügyekben se mutasson egyenes utat. Felesége Lina, Csorba Kata játékában a biztos háttér, a szelíd, és szerető támogatás. Magdolna viszont a nagyvárosi femme fatale szerényebb, ám nem kevésbé ambíciózus vidéki verziója, Menczel Andrea alakításában igencsak egy elszalaszthatatlan lehetőség megtestesítője, a tálcán kínált vétkezés.
Érdemes még megemlíteni a színház főigazgatóját, Barnák Lászlót, aki remek figurát hozott ki a semmibe vett parasztból és a rátarti mérnökből. 

Nem először dolgozott együtt Szikszai Rémusszal, Bagossy Levente (díszlettervező), két éve a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog című fekete komédiában láthattuk, milyen jó dolgok sülnek ki kettejük egymást ösztönző kémiájából. Az eredmény most is klasszisokat ölt. Zseniálisan kitöltött tereket láthatunk, a díszlet pont úgy szolgálja a darabot, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A falak ábrázolásában hangsúlyt kap, hogy a teteje már omladozik. A legfontosabb kellék mégis a gurulós fotel, amely gyakorlatilag az első perctől kezdve végig meghatározó szerepet tölt be.

Papp Janó korhű jelmezei pedig egy igazi időutazásra invitálnak minket, kedvezve a kosztümös darab kedvelőinek. Kiemelhető a színek hangsúlyozása, illetve a Lina és Magdolna jelmezének kontrasztja, jellemük alátámasztásaként.

Na de mi is a történet csattanója? Egy kis ember, egy kis városban, meg akarja menteni az egész országot. Egy országot, ahol a rokonok a legjobb szakemberek, és csak az tud boldogulni, akit a rokon megsegít. Egy országot, ahol a népnek nem szervezkedés kell, csak nagy eszmék, és nem kell víz se, csak “píz”. Egy országot akart megmenteni, ami ezer év nyomorát heveri. Egy olyan országot, ahova olyan emberek kellenek, akik nem állják útját a nemzet boldogságának, és csak olyan rokont szabad felfedezni, akiből haszon van. Egy országot, ahol ugyanaz a kéz mossa ugyanazt a kezet, és még a főügyész gyereke is fázik az iskolában.
Hát kellenek világmegváltó tervek? Jót akaró célok? Hány emberélet kell egy rendszer megváltoztatásához?

A cikk szerzője: Faragó Vivien
Fotók: Zsiros Aliz