Maradj velünk, amíg felvágjuk...
„Kedves Laci! Köszönjük, hogy csatlakoztál hozzánk, ebbe a baráti légkörbe. Kérlek, maradj velünk, amíg felvágjuk a beteg szívét, máját és agyát. Köszönjük!” (idézet a darabból)
 |
| Fotó: thealterphoto2024 |
Ha vannak orvos ismerőseink, bizonyára hallottunk már arról, hogy az orvosi egyetem nem éppen madárcsicsergős pipacsmező, ahol az ember csak úgy végigszökken, aztán a barátság erejével meggyógyít mindenkit. Oh, nagyon nem.
Kezdjük ott, hogy – tudomásom szerint – már az első félévben találkozhatsz hallgatóként formalinban szétmállott testekkel, ahol a bűz, az emberi lét múlandósága, a már egyáltalán nem emberi testrészek látványa együttes erővel ég bele a retinádba, hogy egy életre elegendő munkát adjon a léleknek. Aztán, mikor átküzdöd magad az anatómia, biokémia, élettan és minden más egyéb kedves kis ösvényecskéjén, és már épp vennél egy nagy levegőt, hogy megcsináltad, innen már nincs lehetetlen a nyakadba borul az orvostudomány egész palettája, ahol muszáj, hogy megálld a helyed, mert végülis segítő szakember leszel, szóval kell, hogy legyen bármi épkézláb tudás a kezedben. Aztán végzel az egyetemmel, kitesznek a kapun kívülre, megköszönik a részvételt és mehetsz Isten hírével. Sok sikert!
Nos tehát, egy mondatban összefoglalva: Orvosnak lenni nem egyszerű. Ovostanhallgatónak meg pláne.
Ezekkel a szorongásokkal és aggodalmakkal, illetve a közelgő anatómia szigorlat nyomásával kell megküzdenie annak a hattagú baráti társaságnak, akik a sikeres vizsga érdekében, hát hogy is mondjam finoman… ellopnak egy holttestet, az egyetemről.
Persze, gondolhatjuk, ilyen a valóságban úgysem történne, csakhogy a darabot egy hazai esemény inspirálta, ahol norvég orvostanhallgatók Debrecenben illegálisan belibbentek a boncterembe tanulni.
 |
| Fotó: thealterphoto2024 |
A mi szereplőink ennél azért kissé továbbmentek, hiszen ők nemcsak, hogy beszöktek a lélektelen testek közé, hogy felkészüljenek a közelgő anatómia szigorlatra, hanem egyenesen fogták, kiemelték a helyéről és egy utolsó útra invitálták a holttestet, hogy aztán egyikük lakásán felboncolva tanulgassanak.
Az már a darab elején kiderül, hogy miközben az egyetem terhe mindenki vállát nyomja, nem ez az egyetlen nehézség, amivel a szereplőknek szembe kell nézniük, az élet sem hagyja nyugodni őket. Vagyis, sokkal inkább az élet és a halál, az én és a nem én, a képes és képtelen meg nem álló szinkronitása az, ami fojtogatja őket.
Aztán egyszer csak berobban a térbe egy hulla fekete zsákban és megáll a levegő. A csendben pedig csak saját gondolataink kattogása visszhangzik: Ugye nem szereztek igazi hullát a darab kedvéért? Remélem nem, mert én akkor tuti elhányom magam. Az legális egyáltalán? Ugye nem legális? Férfi vagy nő van a zsák alatt? Meztelen? Bábu? Élő, igazi ember? Könyörgöm, ha igazi ember, akkor élő ember legyen!
Megnyugtatok mindenkit, igen, a darabban vannak koponyák, igen anatómiai képek is, igen explicit meztelenséget is lát a néző. De semmi olyan nincs benne, amivel egyszerű emberként, a mindennapokban vagy egy biológia könyvben ne látnánk. És ezt is olyan ízlésesen, olyan orvosisan távolin, mégis emberien közelien tárják a néző szeme elé, hogy nincs min megrökönyödni, nincs min felháborodni, nincs mitől tartani.
 |
| Fotó: thealterphoto2024 |
S mikor a hullazsák kinyílik, s megkezdődik a „bonci”, nem látni és hallani mást, csak leendő orvosokat, akik igyekeznek valami épkézláb tudást összeszedni, hogy aztán nekünk segítsenek. Persze, a dolog csöppet sem ilyen egyszerű. A „bonci” egészen addig zökkenőmentes, míg Laci a pizzafutár-színész be nem libben az albérletbe, hogy tanácsot kérjen zúgó fülére. Aztán meglátja a hullát. És elájul.
„Aki nem azt csinálja, amit mi csinálunk, annak ez nem normális.”
(idézet a darabból)
Mert mi, egyszerű emberek nem állunk készen egy hulla látványára. Az orvosok mások, ők simán megeszik az ananászos pizzát a formalin szagú lakásban és igen, belevágnak az ember húsába, ha arról van szó. Van bennük egy tartás, egy távolság, ahol összeszövődik hétköznapiság és szürrealitás. De nekünk és Lacinak, a hétköznapi embereknek, ez egy olyan határ, egy olyan világ, amibe belelépni kényelmetlen, ijesztő és megrázó. Ami úgy a miénk, hogy nem a miénk.
„Az emberi test, az egy nagyon bonyolult gépezet, egy biogépezet.”
(idézet a darabból)
És a történet innentől válik a kavalkádosnál is kavalkádosabbá, a feszültnél is feszültebbé. Rá kell, hogy jöjjünk, hogy attól, hogy emberek vagyunk, mi is, mint egy gép működünk. És az orvosoknak, akárcsak egy autószerelőnek, muszáj megérintenie, megértenie ezt a szerkezetet és ennek ára van. Igen ám, csak, hogy a testünknek is van egy integritása. De meddig tart ez?
„Ja, mert kikaparni belőled egy gyereket, az nem a test integritásának a megsértése.”
„Ez olyan, mint mikor megeszed a kenyeret. A kenyér nem a te részed.”
(idézet a darabból)
 |
| Fotó: thealterphoto2024 |
A darab felteszi a kérdéseket, de nem válaszol rájuk, nem foglal állást. És, amikor már azt hisszük, hogy minden feltárult előttünk, már mindent átforgattunk, még egy dilemmával szembe kell, hogy nézzünk: Vajon akkor is rendben van ezen a biogépezeten tanulni, ezt szétvágni, mikor a test, ami előttünk fekszik, megtelik lélekkel?
A Boncit mindenkinek érdemes megnézni, akár orvosok vagyunk, akár nem. Érdemes megnézni, mert nem engedi, hogy elfordítsd a fejed a dilemmák elől és az együttérzés vagy a tudomány köntösébe burkolózva bezárd ajtóid a másik fél előtt. Nem, megállít a két út találkozásánál, ahonnan nem tudsz továbbmenni és a megadás feszültségével a gyomrodban és nyomásával a mellkasodban arra kell, hogy rájöjj, egyik oldalt sem lehet elítélni.
Feláldozhatja-e a tudomány az embert? És fordítva: feláldozhatja-e az ember a tudományt? Meghalhat-e az orvoslás oltárán a lélek? Segít-e nekünk, ha ezt nem teszi? Örök kérdés, amire talán nincs válasz. Mert, amint az orvos felfogja, hogy az előtte fekvő lényt fel lehet öltöztetni, hogy valaha szerették, hogy volt, mikor énekelt, már nem tud többé orvos lenni. De hogyan maradhat ember, ha mindezt elfelejti?
S nekünk, akik ezt nem értik, akik nem vágnak és varrnak, nem műtenek és kezelnek, nekünk egyaránt jár a gyászolás és a gyógyulás ajándéka. Döntünk-e valamelyik mellett? Dönthetünk-e valamelyik mellett?
Kedves Olvasó! Nem kívánok állást foglalni, nem kívánok döntést hozni ezekben a kérdésekben. Nem az én posztom ezt tárgyalni. Mindenki döntsön a maga hite szerint. De, ha egyszer ott állnánk késsel a kezünkben, előttünk egy szerettünkkel, vajon a tudomány és az emberiség vagy a búcsú, a gyász és a lélek nyugalma lenne-e a fontosabb?
„Elment a madárka, üres a kalicka,
azt üzente vissza, visszajő tavaszra.
Ha tavaszra nem jő, búzapirulásra,
ha még akkor sem jő, tudd meg sohasem jő.”
(Idézet az előadáson elhangzó népdalból, forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár)
A cikk szerzője: Nagy Rita Anna
Fotók: thealterphoto2024