Mondjam, vagy mutassam?
Minden színház rendkívüli kihívásokkal küzdött a pandémiás helyzet miatt az utóbbi két évadban, bezárás, elhalasztott bemutatók, mindent átható bizonytalanság jellemezte ezt a helyzetet. A nézők nélküli kényszerszünet sok alkotót újragondolásra, késztetett. Körvonalazódtak új írányvonalak, elképzelések. A Szegedi Nemzeti Színház vezetése a 2021-2022-es évad elején új célkitűzéseket fogalmazott meg a tömegek körében méltatlanul népszerűtlen opera műfaját illetően.
Évad elején már célként határozták meg, hogy fejlesztik az operatagozatot, melyet újjászervezés előzött meg. Nem titkolt szándékuk volt ugyanis, olyan forradalmasítások végrehajtása, amellyel az opera iránt kevésbé érdeklődők is nyithassanak e műfaj felé.
Hölgyeim és Uraim, kedves Nézők, megérkeztünk! Ez az új irány, a Don Giovanni!
Formabontó elképzelés az opera és a fizikai színház fúziója. Jelen esetben a nagyon mai, és nagyon közkedvelt fizikai színház frissítő erővel hat a klasszikus műfajra. Ennél már csak akkor lehet biztosabbra menni, ha a fizikai színház magyar helytartója a rendező, vagyis Horváth Csaba.
A Forte Társulat alapítója, belevitt mindent a rendezésébe, amit egy átlagos opera előadáson hiányolhatnánk.
A koreográfiától és a mozgástól, mint kifejezésformától, az opera kap egy lendületet és dinamikát, melyről valljuk be, hogy hagyományosan műfajidegen. Noha persze, lehet lendületesen énekelni (allegro), vagy dinamikusan énekelni, azzal mégsem lehet elérni azt a hatást, ami a Don Giovanninak most sikerül. Tulajdonképpen a mozgás központú rendezés, pont az opera modernkori hiányosságát tudja pótolni. Tekintetünket le sem tudjuk venni a színpadi történésekről, a mozdulatsorok megbabonázzák annak nézőjét.
A koreográfia oroszlánrésze a színház tánckarának jutott illetve, hogy ennek az eszköztelen mozgásszínháznak keretet biztosítson, és a műfajnak megfelelő módon, díszletelemeket helyettesítsen. Komoly, megkonstruált percek épülnek egymásra, egy pillanatra sem lankadhat a figyelmük, profi munkát láthatunk.
Ennek megfelelően az énekesek is komfortzónájuktól meglehetősen távol találják magukat: énekelhetnek fekve, ülve, ugrándozás közben, vagy félig a levegőben lógva. Nézőként arra gondolunk hogy ilyen mozgások, és pozíciók közepette, előbb-utóbb kicsusszan egy hamis hang, vagy éppen elfogy a művész levegője, de ők minden fizikai törvénnyel szembe mennek, és minden látszatot megcáfolnak. Közlésmódjuk vegyesen rendelkezik az énekkel, a mozgással, és a színészi játékkal, és látjuk, amit hallunk, vagy éppen halljuk, amit látunk is. Elképesztő, hogy milyen rejtett képességeket is előhoz, jól ismert énekeseinkből ez a feldolgozás, és teszi őket még hitelesebbé.
Mozart operájának casanovai történetét számtalanszor feldolgozták, a cselekménye ismert lehet mindenki számára. Don Giovanni baritonja nem lenne teljes, ha nem Szélpál Szilveszter, illetve Sándor Csaba adná elő. Segítője Leporello, Cseh Antal előadásától lett hangsúlyos, és kiemelkedő. Míg Zerlina és Donna Elvira, előbbi szerepében Máthé Beáta és Bordás Barbara, valamint utóbbiban Dobrotka Szilvia és Horák Renáta alakít emlékezetesen. Donna Anna, Ferenczy Orsolya, Kriszta Kinga által, egy kimért, és összetört nő, akit Don Ottavio, Tötös Roland által támogat, nyomatékosított mozgással. Kelemen Dániel pedig két szerepben állja meg a helyét, Masetto és Komtur alakjában.
Mozart zenéje aprólékos és részletes, könnyed dallamai hamar belopják magukat a hallgató fülébe, és nem mellékesen a szerző sosem rejti véka alá a zene által tolmácsolt érzelmeket, minden hangnak jelentősége van. Ennek kihasználása nagy feladat, hogy ne csak a levegőbe repkedjenek a hangjegyek. A mozgással való összekapcsolódás és a látvány, így egy új dimenziót nyit meg Mozart világába is.
Díszlet legtöbbször nincs a fizikai színházban, operákban pedig jellemző a monumentalitás, most ebből is kaptunk egy zseniálisan eltalált hibridet. Nagyszínpad lévén egy olyan díszletre volt szükség, mely a szereplőkkel együtt tud dolgozni, funkciókat betölteni, különösen érzékenyítve, hogy ne vesszenek el a mozdulatok egy ekkora térben. Kiss- Benedek Kristóf és Kalászi Zoltán már nem először tervez fizikai színházi módszerrel készült előadáshoz díszletet, és erre a tapasztalatra most biztosan szükség volt, mert az eredmény hibátlan lett. Pont annyit tesz hozzá a képhez, amennyire szükség van, mindeközben nem vonja el a figyelmet, és nyomja el a cselekményt, egyes elemei pedig még hasznosíthatóak is, szabaddá téve a fantázia határait.