A mindenség szimfóniája
A Minden, mindenhol, mindenkor tavaly márciusi megjelenése óta szó szerint berobbant: a kritikusok imádják, a mozikban aratott, a nézők odavannak érte, a díjakat sorra söpri be – és magában a filmben is egymást követik a világrengető detonációk.
De akkor vizsgáljuk meg, hogy ez a közel háromórás óda egy odaégett péktermékhez miért is méltó, avagy nem méltó a kis aranyszobrocskára. A Minden, mindenhol, mindenkor, avagy az MMM, ugyanis gyakorlatilag az összes olyan kategóriában jelölést kapott, amelyhez köze van, és én személy szerint igencsak igazságtalannak tartanám, ha ezek közül nem tehetné multiverzális mancsát rá többre.
 |
| Michelle Yeoh Photo credit: Courtesy of A24 |
Csak nézzünk rá a plakátra. Vagy bármelyik képre. Nézzük meg jól őket. Mert ez a film olyan, hogy szinte minden képkockán mindig minden egyszerre történik. Az egész káosz mégis valami csodálatos szimfóniává olvad össze, ahol mindig találunk valami érdekeset, vagy legalábbis valami zavarbaejtőt (ami, mint tudjuk, majdnem jobb, mint az érdekes, mert ami zavarbaejtő, az általában érdekes is). És a film nemzetközi fogadtatása azt mutatja, hogy ez a megközelítés sokaknál betalált. Például nálam is.
 |
| (L-R) Stephanie Hsu, Ke Huy Quan, Michelle Yeoh, James Hong Photo credit: Allyson Riggs |
Történetünk főhőse, Evelyn Wang (Michelle Yeoh), épp az első generációs bevándorlók jelentéktelen, kimerült és zaklatott életét éli, amikor is egy teljesen átlagos hétköznap minden a feje tetejére áll. Evelyn élete egyébként alapjáraton is elég komplikált: egyszerre próbálja ápolni idős édesapját (James Hong) – akinek elesett állapota a legkevésbé sem teszi lehetetlenné a válogatott kritikák szórását kedves lányára –, felszínen tartani a családi mosodát – amiben látszólag nem sokat segít álmodozó és ügyetlen férje, Waymond (Ke Huy Quan) –, és valamilyen módon kapcsolódni elhidegült, a saját feszültségei között őrlődő lányához, Joyhoz (Stephanie Hsu). Teszi mindezt úgy, hogy a nyelvvel és a hatóságokkal is folyamatosan meggyűlik a baja. Aztán a teszetosza Waymond, aki egyébként még elválni sem képes rendesen, kingsmanes gyorsasággal vedlik át titkosügynökké és Bruce Lee-t megszégyenítő módon veri szét a helyi adóhivatalt egy lerongyolódott hasitasival. Evelyn ezután betekintést nyer a multiverzumba, ahol saját alteregóival együtt száll ringbe a legnagyobb gonosszal, a meglepően divatos Jobu Tupakival szemben. (Bár ki tudja, talán a 21. század gonosztevői talán már inherensen adnak a megjelenésre, elvégre nem a gumikesztyűs-köpenyes őrült tudósok korát éljük.)
 |
| Stephanie Hsu Photo Credit: Allyson Riggs |
És ahogy egyre mélyebbre merülünk és egyre több világot verünk szét, azt is megtudjuk, a minden univerzumban egyszerre jelenlévő és még mindig veszedelmesen izgalmasan öltözködő Jobu Tupaki mi céllal kergeti Evelynt és miért sütöget bageleket unalmában.
 |
| Ke Huy Quan Photo Credit: Allyson Riggs |
De miért nem erre a filmre szavaznék, amikor a legjobb film címéért száll ringbe?
Az MMM egy rendkívül bátor alkotás, amely nem csupán ledobta a láncot, de le is hajította a hídról a folyóba. Talán néha túlságosan is. A meghökkentő és mókás, vagy esetenként nyugtalanító őrültségeket egy idő után egészen nehéz követni. A címhez hűen minden folyamatosan egyszerre történik, az események egy perc nyugtot sem hagynak, állandóan továbblökik a nézőt, aki ha túl hosszan pislog, minimum két új, teljesen abszurd vizuális információról marad le. Ezért nehéz, szinte lehetetlen valóban elmélyülni a történetben és azonosulni a karakterekkel.
Emellett az MMM, ha a vizuális elemekkel való zsonglőrködést nem tekintjük, egy tipikus Oscar-jelölt film, kellemes rétegeltséggel, amelytől a szemfülesebb nézők okosabbnak érzik magukat az átlagnál (már amennyiben nem pislognak túl sokat), a végén egy kedves üzenettel, és családi karaoke-val.
 |
| (L-R) Michelle Yeoh, Jamie Lee Curtis Photo Credit: Allyson Riggs |
De mi az, ami mégis amellett szól, hogy ez az évad legjobb filmje?
Mert le merte dobni a már említett láncot. Olyan egyedi megoldásokkal operál, amelyek miatt már akkor is érdemes lenne megnézni, ha nem lenne élvezhető. Pedig az. A két író-rendező, Dan Kwan és Daniel Scheinert, igényesen és leleményesen szövik a szálakat. A Son Lux zenéje magával ragadó, és tökéletesen illeszkedik a képi világhoz, ami biztosan nem lehetett egyszerű feladat egy ilyen ekletikus vizualitással operáló film esetében. Az alakítások kivétel nélkül fantasztikusak – és itt nem csupán a kiemelkedő színészi munkára gondolok, hanem azokra az elképesztő mutatványokra, amelyeket a színészek játszi könnyedséggel bemutatnak. Shirley Kurata jelmezei pedig olyan tökéletesek, hogy remélem, minden elérhető díjat besöpör majd velük.
A film ráadásul két harcjelenet és virslisimogatás (igen, jól olvastátok) között olyan aktuális és komoly témákat dolgoz fel rendkívül érzékletesen, mint a figyelemzavar, a depresszió, az identitáskeresés, és a generációs traumák. A rengeteg vizuális inger nem csupán a nézőt, hanem a szereplőket (főleg Evelynt) is folyamatosan továbblöki: hősünk gyakorlatilag végigrohan a napokon, mivel annyi dologra kell egyszerre ügyelnie, hogy valódi figyelmet senkinek és semminek nem tud szentelni.
 |
| (L-R) Michelle Yeoh, Jing Li Photo credit: Allyson Riggs |
Az MMM a húrokat pont jó arányban pendíti meg: semmit sem magyaráz túl, inkább a képi megjelenítéshez fordul, amikor azt kell érzékeltetnie, az adott szereplőben mi zajlik, de nem is hagy semmit a levegőben lógni. Nem kínál mindent megoldó csodaszert sem, azonban felvet egy megoldást arra, hogyan is tehetjük a saját magunk és a környezetét kicsit élhetőbbé egy korántsem tökéletes, túlságosan komplexnek tűnő világban.
Végül a csatát nem Evelyn küzdeni akarása és a makacssága nyeri meg, hanem az adóellenőrnek is sütit osztogató Waymond által képviselt empátia, az egymás megértésére való törekvés. Az, amikor a másikban nem az ellenséget, hanem az embert látom.
 |
| (L-R) Jamie Lee Curtis, Michelle Yeoh Photo Credit: Allyson Riggs |
Ez az üzenet pedig egyértelműen áthatotta az alkotói folyamatot is, az MMM stábja ugyanis szemmel láthatólag remekül érezte magát a forgatás során, és kiváló kapcsolatot ápolnak egymással. A megjelenés óta az interneten számos videó kering arról, ahogy nemcsak egymást, de másokat is szeretgetnek a vörös szőnyegen (például ez az elhíresült darab, ahol Brandon Frasert köszöntik).
 |
| (L-R) Ke Huy Quan, Michelle Yeoh Photo credit: Allyson Riggs |
Az én véleményemtől függetlenül elég nagy rá az esély, hogy a Minden, mindenhol, mindenkor az Oscar-gálán is aratni fog (ahogy a báli, akarom mondani díjszezon többi gáláján is igencsak előkelő kategóriákban nyert) –, és ez jól van így. Minden hibája ellenére egy friss, izgalmas film, nagyszerű ötletekkel, melyeket nagyszerű csapat valósított meg. És az eredmény? Szintén nagyszerű.