Office – Transylvania edition
A Thealter esti előadásaiban mindig van valami hátborzongató. Igen, még akkor is, ha júliusban este nyolckor még világos van. Az ember megérkezik a Zsinagóga udvarára, majd miután eltépték a jegyét, elnyeli a történelmi épület sötét torka. Egyes esetekben a borzongást az is fokozhatja, hogy az adott darab éppenséggel horrorelemekkel is operál. Olyanokkal, amelyek Bram Stoker ikonikus regényére, a Drakulára utalnak vissza, és olyanokkal is, amelyek túl ismerősek és valóságosak ahhoz, hogy ne rémüljünk halálra tőlük.
 |
| Fotó: thealterphoto2024 |
Miután fejet hajt a horrorirodalom egyik atyja előtt – hiszen az egyik karakter pontosan ugyanúgy panaszkodik a késős vonatok miatt, mint az ifjú ügyvéd a legendás regény első soraiban –, a Wonders of Transylvania öt kolozsvári fiatal (plusz a magyarországi rendező) erőfeszítéseit mutatja be, akik igyekeznek összehozni egy a román-magyar kapcsolatokat feldolgozó performanszt, miközben annak bemutatására is áldoz pár jelenetet, hogy milyen is egy alternatív társulat élete. (Azt hiszem, annyit spoilermentesen elárulhatok, hogy cseppet sem fenékig tejfel, de ezzel talán minden THEALTER-rajongó fájdalmasan tisztában van.)
 |
| Fotó: thealterphoto2024 |
Habár először mindenki nagyon lelkes, ahogy az sejthető, a próbák végül állandóan vitába torkollnak, hiszen akármennyire is szeret itt mindenki mindenkit, még abban se tudnak megegyezni, hogy Hunyadi Mátyás román vajda vagy magyar király volt-e, esetleg tényleg fontos-e a büdzsé legnagyobb részét egy műóriáskerékre áldozni. Aztán amikor Székelyföld megszavazza az autonómiát, miközben a rendező elkezdi vámpírnak képzelni magát, a szereplőkről pedig kiderül, hogy mindegyiket jobban leköti a saját egzisztenciális krízise, mint az előadás, a feszültség és a nemzetközi helyzet egyre fokozódik. Ezt a fokozódást, valamint az elkerülhetetlennek tűnő katasztrófát pedig a közönség premier plánból nézheti végig. A szövegkönyv szerint ugyanis úgy követjük nyomon a lassan darabjaira hulló projekt minden lépését, mintha egy divatos Netflixes dokumentumfilmet néznénk – hiszen nem csupán a próbafolyamatot, hanem a szereplők gondolatait is megismerhetjük kis videóinterjúikon keresztül.
 |
| Fotó: thealterphoto2024 |
Bár a mockumentary, azaz az áldokumentarista műfaj – amikor egy játékfilm dokumentumfilmként próbálja magát pozicionálni –, a századforduló környékén vált igazán népszerűvé, már az 1950-es évektől fogva létezik. Sőt, korai előfutárai pedig már a ‘30-as években is megjelentek (gondoljunk csak Orson Welles ikonikus áprilisi tréfájára, amikor H. G. Wells Világok harca című munkáját úgy adta elő a rádióban, mintha valódi eseményeket kommentálna, ezzel tömeghisztériát okozva). Hőseink tehát úgy játszanak szerepet, hogy olyan színészeket alakítanak, akik mintha magukat alakítanák mindenfajta – szándékolt – színészkedés nélkül. A koncepció tehát, bár egyszerűnek tűnik, igencsak emlékeztet a darabban emlegetett, vidámparkokból ismert tükörteremre.
 |
| Fotó: thealterphoto2024 |
A darab alapvetően ügyesen operál a mockumentaryktól megszokott iróniával és kikacsintásokkal, amelyek kifejezetten jól működnek egy olyan közegben, ahol mindenki igyekszik jobb színben feltűnni, ráadásul az egészet megfűszerezi egy kis bábeli zűrzavar. A színészek, Pál Emőke, Alexandra Caras, Tavi Voina, Gáspár-Barra Szilárd, Kolcza Rebeka, Oana Mardare, ugyanis többnyire három nyelv, a román, a magyar és az angol között váltogatnak észveszejtő gyorsasággal (néha olyannyira, hogy a feliratok kivetítése sem tudja őket követni).
 |
| Fotó: thealterphoto2024 |
Aki valaha eltöltött pár percnél több időt egy olyan közegben, ahol a nyelvek váltogatása egy társalgáson belül (szaknyelven: kódváltás) nem kuriózum, hanem norma, az pontosan tudja, mennyire izgalmas is ez – és milyen kiváló módszer arra, hogy felfedje a lappangó, eltagadott érzelmeket, hatalmi játszmákat. A deákferencbajszos magyar Rómeó és a giccses álmokat dédelgető román Júlia (a magukat alig megalomán módon új Ádámnak és Évának tituláló Attila és Andreea) szerelme például angolul szökken szárba, a szakítás azonban már románul zajlik. A román Ion és Silvia pedig hiába esküsznek meg rá, hogy imádják a magyarokat, még a székely Eszter családnevét sem képesek helyesen megjegyezni, magyarul pedig egy árva szót sem értenek. A rendezőasszony előzékenyen igyekszik mindig angolul beszélni – kivéve, ha ideges –, Eszter és Attila azonban előszeretettel tesznek magyarul megjegyzéseket.
És itt, ahol még a gyerekeknek szánt bábjáték is őstörténeti vitává fajul, ahol még a Wikipédia alapján se tudja senki eldönteni, ki a hős és ki a gyilkos, és ahol többezer év véres történelmén és etnikai terheltségén kellene egy uniós pályázat keretein belül túllépni – mindössze pár hét alatt, ahogy a falra aggatott és a rendező által lelkesen ikszelt naptár emlékeztet minket – az indulatok hamar jóvátehetetlenül elszabadulnak.
 |
| Fotó: thealterphoto2024 |
Talán a darab egyetlen hibája, hogy nem eléggé. A lőporos hordó, amelyen hőseink az első rasszista viccek elhangzásától kezdve olyan kényelmesen ücsörögnek, valahogy csak nem akar felrobbann, és így némi ürességet hagy maga után. Bár az nem derül ki, ez kihagyott ziccer-e vagy tudatos rendezői döntés Boross Martin részéről, az bizonyos, hogy a Wonders of Transylvania számtalan olyan gordiuszi csomót vonultat fel, amelyekkel több mint 1 millió erdélyi magyarnak és 17 millió románnak nap mint nap szembe kell néznie, amelyeket egyelőre lehetetlen átvágni, és talán nem is lehet, illetve amelyek, akár tudomást veszünk róluk, akár nem, minket is érintenek itt, a határ ezen oldalán. Így mindenképpen arra kényszerülünk, hogy az előadás befejeztével mi is magunkkal vigyünk párat Erdély csodáiból.
A cikk szerzője: Szabó Anna