Ketten egy marhavagonban
Legyen szó ókori mondák hőseiről, depressziós írónőkről, vagy tulajdonképpen bármilyen emberi konfliktusról, Bagossy Júlia mindig megtalálja a módját, hogy egy kompakt, kicsi térbe olyan komplex tragédiát sűrítsen be, hogy a színház padlója is beleremegjen. A Kertész Imre Nobel-díjas író könyvét feldolgozó Sorstalanság című drámával sincs ez másképp. Egyszerű, szinte szegényes díszletéről és kellékeiről valahogy ordít a minden pátoszt nélkülöző, a történetet mégis az eposzok magasságába emelő hétköznapiság, amely minden percben érezteti a nézőkkel, hogy ezek a történetek valódiak. Hőseik hétköznapi emberek, történéseik pedig bárkivel – velünk is – megtörténhetnek, bármennyire is szeretnénk menekülni a nyomasztás elől.
 |
| Fotó: thealterphoto2024 |
A nyomasztás pedig abban a percben kezd el felkúszni az ember mellkasán, hogy meglátja Köves Gyurit (Gloviczky Bernát) dekázni a „színpadon”, majd fokozódik, amikor belép Köves Gyuri (Jakab Balázs), és elmondja, miért nem ment ma iskolába. Meg hogy milyen jól néz ki a focipálya a munkatábor határában. Mert ilyen ártatlan ő, az alkalmassági vizsgát, ahol emberéletekről döntenek, tesiórához hasonlítja, és azt hiszi, a haláltáborban focizni fog. De miért is ne lenne ártatlan, hiszen 15 éves, rendes polgári családban nőtt fel, és nemrég csókolt meg lányt először. És még nem érti, miért is értené, mit jelent a mellén hordott sárga csillag, illetve amikor a nagybátyja közli vele, hogy mostantól ő is a közös zsidó sors részese.
 |
| Fotó: thealterphoto2024 |
Az ugyan meglepő lehet, hogy egy monológot ketten adnak elő, a duplázás azonban egy merész ötletességgel végrehajtott csíny, egy kétélű kard. Az, hogy mindig csak az egyik fiú beszél, miközben a másik a saját belső monológját illusztrálja – néha az elhangzó szavaknak megfelelően, néha azokkal ellentétesen, de mindenképpen elképesztően pontos ritmusú szinkronban mozogva –, hol oldja a feszültséget, hol pedig fokozza.
Így Köves Gyuri vívódásaiba is intim betekintést nyerhetünk: abba a harcba, amit a helyzettel és az elemekkel vív, és abba is, amit önmagával. Mert hiába él történelmi időkben, Gyuri azért csak egy kamasz fiú, aki önmagát keresi, és bár környezete felnőttként tekint rá, valahol mégiscsak egy gyerek, akit jobban leköt a lábbelije vagy a kártyavár állapota, mint az a kazalnyi ideológia, amely alapján közel hatmillió embert küldtek vele együtt a halálba.
 |
| Fotó: thealterphoto2024 |
Gyuri a halállal szembenéző ártatlanság kvintesszenciája, aki néhány nyomorúságos kellék között igyekszik túlélni. A kelléktár ugyanis igencsak szerény: néhány tégladarab, aláfestő zeneként egy, az idő végtelenségére emlékeztető looper (mintha a marhavagonra szállva Gyuri téren és időn kívülre távozott volna), illetve pár eldobott ruhadarab és cipő, amelyek ugyan a felnőtteket hivatottak jelképezni, amelyekről azonban lehetetlen nem az auschwitzi fogkefékre vagy a duna-parti cipőkre asszociálni.
Azt, hogy a történelmi események idején az embert általában minden eszménél jobban leköti az például, hogy most kénytelen valaki mással osztozni a csajkán, amit eddig sosem tett, már George Orwell is megírta a spanyol polgárháború kapcsán: „Elsősorban nem az járt a fejemben, hogy mi a rossz és mi a jó ebben a nyomorúságos, önpusztító marakodásban, hanem egyszerűen az, hogy milyen kényelmet tetőn üldögélni, ahol egyre kegyetlenebbül mardos az éhség.”
 |
| Fotó: thealterphoto2024 |
Gyuri látszólag brit sorstársához hasonlóan elvész a részletekben, és többet mesél a nagyothalló nagymamáról, az útitársak öltönyéről és a lágerkosztról, mint arról, miért gyűlölik őt ennyire, az érzékeny rendezésnek és az utolsó mozdulatig precíz, zsigerekig hatóan őszinte színészi játéknak köszönhetően a háttérben mégis összeáll a kép. A kép a történelem sodrába keveredet fiúról, és a sorsról, amelyet nem ő választott.
A kép, amelyet minden bizonnyal hazaviszünk és egy jó darabig még a szívünk fölött hordunk.
A cikk szerzője: Szabó Anna
Fotók: thealterphoto2024