2023. 01. 20.

Amadeus

A gyűlölet szimfóniája


Minden valamirevaló színházi előadás tapssal végződik. Ha nincs taps, az azt jelenti, hogy valami gond van az előadással, nem?

És mégis, a Pinceszínház Amadeus című alkotása után nehezen csapódtak össze a tenyerek, azonban nem gondolnám, hogy ennek a nemtetszés lett volna az oka. Sőt… Mozart és Salieri kilépője után az ember szinte letaglózva ül a nézőtéren, hiszen a léleknek abból a mélységéből, amelybe az imént alámerült, nem egykönnyen lehet keszonbetegség nélkül felbukkanni.

Fotó: Kovács Ida Jusztina - Pinceszínház


A történet az 1984-es, azonos című film megjelenése óta ismerős lehet (jómagam is a gimis énektanárom jóvoltából láthattam, és talán ezzel nem vagyok egyedül): az idős, magányos, és feltehetőleg depressziós Antonio Salieri (Balog József) maszkját végleg levetve a közönségnek gyónja meg állítólagos vétkét, miszerint majd’ 30 évvel ezelőtt ő mérgezte meg az ifjú Mozartot (Gulyás Hermann Sándor) szakmai féltékenységből. Gálánsan be is avat minket lelki vívódásaiba, így elbeszélésén keresztül nyerhetünk betekintést II. József (Varga Bálint) udvarának zenei intrikáiba. Szemtanúi lehetünk, ahogy Salieri, az elismert udvari karmester miként igyekszik tönkretenni a csodagyerek és címeres tacskó, Mozart karrierjét és ezzel együtt életét, miközben őt magát is szinte őrületbe kergeti a gyűlölet. 

Fotó: Kovács Ida Jusztina - Pinceszínház

A Tapasztó Ernő rendezte Amadeus bravúrosan lavírozik egy modern feldolgozás és egy korhű darab között. Főként a zenének és a jelmezeknek köszönhetően úgy idézi meg a korszakot, hogy bár szinte úszunk a púderillatban, mégis jungi pontossággal merülünk az emberi lélek fájdalmasan giccsmentes mélységeibe. 

Bár minden egyes alakítást túlzás nélkül nevezhetünk pazarnak, Salieri és Mozart kettőse mégis kiemelkedő. Gulyás Hermann Sándor Mozartja olyan angyali könnyedséggel ugrál a szinte túlzásba vitt közönségesség és alpáriság, illetve a mennyei magasztosság között, ahogy az általa játszott zeneszerző zsonglőrködött a hangokkal. Balogh József Salierijében eközben úgy izzanak az indulatok, hogy az apró nézőtéren szinte tűzként sütik az embert. Mint két óriási csillag, amelyek a sors szeszélye folytán nem csupán saját pályájukat futják, de egymás útját keresztezve ördögi keringőben vonzzák és taszítják egymást addig, amíg mindketten végérvényesen el nem vesznek. 

Fotó: Kovács Ida Jusztina - Pinceszínház

A színészi játék mellett, ám azt vizuálisan megelőzve van valami, ami már az első pillanatban leveszi a nézőt a lábáról: ezek pedig Papp Janó jelmezei. Salieri bársonyberakásos nadrágjától és csillogó gallérjától kezdve a kórus cipellőin át Mozart szokatlan parókájáig minden a helyén van és passzol a képbe. Az aprólékos részletek tökéletesen illeszkednek egymáshoz és a színészi karakterábrázoláshoz, miközben részletgazdagságukkal a szemet is gyönyörködtetik.

Fotó: Kovács Ida Jusztina - Pinceszínház

A Pinceszínház rendezői már többször megmutatták, hogy szokatlan formációikkal kiválóan ki tudják használni a kisebb színpad sajátosságait, ez alól pedig az Amadeus sem kivétel. A Szvatek Péter által felállított színtér, amely egyszerre idézi egy divatbemutató kifutóját és egy zenés estére berendezett 18. századi szalont pont egyszerűségében és letisztultságában nagyszerű. Fények, árnyékok, és a két oldalt ülő Venticelli, azaz kórus (Kancsár Orsolya, Büky Beáta, Gyuriska János, Beszterczey Attila), azonnal különleges hangulatot teremtve képezik elengedhetetlen részét a történetnek. Mint a kórus egy ókori drámában (vagy egy korabeli operában), ők segítenek Salierinek felidézni az eseményeket, kiegészítve az ő némileg szubjektív leírását némi korrekcióval, és persze korabeli pletykákkal, kortársak véleményével. Egyes esetekben az ő segítségükkel csendülnek fel a zeneszerzők dallamai is, és kiválóan tükrözik azt is, miként befolyásolta (vezényelte) a két főhős a közvéleményt.

Fotó: Kovács Ida Jusztina - Pinceszínház

Ez a történet nem csupán a géniuszról szól, és nem csupán arról, ki számít nagyobb tehetségnek: az, akit az utókor annak tart, vagy az, akinek a kortársak tapsolnak állva. Emberi kapcsolatokról, szakmáról, szeretetről, gyűlöletről és hitről szól az Amadeus, nem utolsó sorban pedig büszkeségről és hatalomról. Vér és veríték árán kierőszakolt, státusz alapján kijáró, szerencse és a természet kegye által odaajándékozott, vagy éppen hatalmi játszmákban elnyert hatalomról.

Azt pedig, hogy kinek ad igazat, kit sajnál és kit vet meg, a kedves néző eldöntheti magának. 

A cikk írója: Szabó Anna








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Amadeus

A gyűlölet szimfóniája Minden valamirevaló színházi előadás tapssal végződik. Ha nincs taps, az azt jelenti, hogy valami gond van az előadás...