Nyugati nyaralás

A besúgók már a Balatonon vannak - avagy a Maurer család és a kémelhárítás

A mozikban már három hete hasít a Nyugati nyaralás, vasárnap délután pedig egy közönségtalálkozóval egybekötött vetítésen vehettek részt a szegedi mozirajongók a Belvárosi moziban. Az eseményen az alkotók közül Szőke Abigél színésznő, Lévai Balázs rendező-producer és Balázs Ádám zeneszerző beszélgetett Ibos Éva kritikussal. 

A film azon az egyébként drámai kicsengés felé is kikacsintó helyzeten alapul, mely egyrészről valós történet, másrészről pedig a Kádár-korszakra egészen jellemző lehetetlen döntés: Maurer Gyuri (Mészáros Máté), a kommunizmus megtestesült átlagembere, a „megye legjobb maszek autószerelője” családi nyaralásra készül a francia Riviérára, azonban a terv meghiúsulni látszik, amikor a kis család négy helyett csak három útlevelet kap, és el kell dönteniük, lefújják a nyugati utat vagy inkább hátrahagyják a kisebbik csemetét, Petit (Tóth Mátyás), hogy Zalakaroson sakkozzon a nagyival, amíg a többiek a Côte d’Azur vendégszeretetét élvezik. Gyurit azonban nem akármilyen fából faragták, és mint megannyi kortársa, ő is addig mesterkedik a világgal dacolva, míg meg nem oldja „okosba”, és el nem viszi az egész családot nyaralni. 

A Mézga, akarom mondani, Maurer család tehát felkerekedik, hogy a Riviéra helyett a Balatonon luxusnyaraljanak (mert nekünk a Balaton, ugye, a Riviéra), ahol természetesen belekeverednek egy hidegháborús kémregénybe. 

Ahogy azt Lévai Balázs társrendező és producer a közönségtalálkozón kifejtette, a történet teljesen átlagos, számtalan ilyen vagy hasonló esetre emlékeznek azok, akik a Kádár-korszakban születtek és éltek. Az alkotók azonban mégis úgy határoztak, hogy nem dráma, hanem krimivígjáték formájában dolgozzák fel az anyagot, amelynek egy bájos családi komédia lett az eredmény, így büntetlenül tobzódhatunk a hamisítatlan szoci humorban és képi világban, amit az időnként feltűnő archív felvételek még teljesebbé tesznek. A kellékesek és díszlettervezők ugyanis igencsak kitettek magukért: a háttér, a snittek, a ruhák, a tapadós fotelek; minden bámulatosan kádári. (De most komolyan, a szárított dekornádért a lakosztályban külön taps jár).

Ibos Éva szerint egészen ritka jelenség, hogy a film producerei, rendezői és szereplői mellett egy közönségtalálkozón a zeneszerző is megjelenjen. Balázs Ádám pedig nem csupán megjelent, de be is avatott minket a filmzenekészítés egy-egy rejtelmébe. A Nyugati nyaralás zenei világa egyébként rendkívül sajátos: úgy idézi a ‘80-as évek hangulatát, hogy mégis megőrzi saját egyedi „hangját”. Látszik, hogy mind neki, mind pedig Lévai Balázsnak a kisujjában van az egész zeneipar, mivel olyan finom érzékkel és sebészi precizitással válogatják össze a jelenetekhez illő aláfestéseket, zeneszámokat és elképesztő fantáziával újragondolt feldolgozásokat, hogy az már önmagában megér egy megtekintést.

Ez a megközelítés pedig tökéletesen jellemzi a filmet, amely úgy ágyazza bele magát a ‘80-as évek kultúrájába a fő konfliktussal, valamint a már említett képi és zenei világgal – illetve az olyan kitekintésekkel, mint a hasonlóság a Mézga családdal, egy Latinovits-krimi vagy a híres „Ági van?” kérdés –, hogy azt teljesen a saját képére formálja és élvezhetővé teszi. A Nyugati nyaralás több, mint giccses nosztalgia, annyira azonban mégsem veszi komolyan magát, hogy ne tudjon derülni saját szerethető ügyetlenségén.

Az alakítások pedig a főszereplőktől kezdve az utolsó kétsoros verőlegényig tökéletesek. A főszerepekben ezúttal csupa olyan színészt látunk, akik eddig főleg mellékvágányon csillogtatták meg tehetségüket máshol, így a magyar filmek kedvelőinek ez az alkotás igazi csemege lesz.

A közönségtalálkozón arra is közösen kerestük a választ, hogy vajon miért élik reneszánszukat a nyolcvanasévek sorozatok és filmek, hiszen az utóbbi években mind a külföldi, mind pedig a hazai piacon megszaporodtak az adott időszakot feldolgozó művek. Bár a kérdés ennél jóval összetettebb, abban megegyezhettünk, hogy ezeket az alkotásokat azért is jó nézni, mert mindenki magára ismer bennük.
– Ez olyan, mint a foci – mondja Lévai Balázs – A pályán magunkat látjuk, amikor a csapatnak szurkolunk. Én rúgtam be azt a gólt, nem a Szalai Ádám.

És ezt a filmet, pont az ikonikus szoci pillanatok miatt határozottan magának érzi az ember, akár élt akkor, akár nem; gyakorlatilag a szúrós anyagból készült foteloktól a kék IFA-n keresztül egészen odáig, amikor Kriszta (Pokorny Lia) egy húszperces útra szendvicset csomagol a gyerekeinek.
Egyszerűen ezek vagyunk mi.

A cikk, és a fotók szerzője: Szabó Anna