2024. 08. 05.

THEALTER - Dühöngő

„Én leszarom, ha baloldali vagy jobboldali, csak mosolyogjon rám”

Dühösnek lenni néha ijesztő. Csak hirtelen megjelenik bennünk egy fekete gombolyag, egy nagy láng, ami lecsapódik valahogy a valóságban. Cifra gondolatok járnak a fejünkben, kiabálunk, néha úgy érezzük most képesek lennénk széttörni valamit, vagy lefutni a Marathont a dühtől. Aztán ahogy ez az érzés elpárolog, úgy veszi át a helyét a szégyen, a megbánás, az önmagunkra való rácsodálkozás. Dühösnek lenni talán nem jó érzés, de annál emberibb, amit mindenki átél és megél. Elnyomni magunkban nem érdemes, mert – sajnálatos ugyan – egyszer ígyis-úgyis utat talál magának kifelé. Az ugyanakkor a mi kezünkben van - ha eléggé figyelünk - milyen módon engedjük szabadjára a hirtelen belobbanó lángokat.

Fotó: thealterphoto2024

Először is, szeretném leszögezni, hogy bár a Hétpróbás Társulat (Lestyán Attila és Szabó Veronika) Dühöngő című darabja, talán az egyik legalterebb előadás, amit valaha láttam – a szó jó értelmében -, ugyanakkor azoknak is ajánlom, akik némiképp elveszve érzik magukat ebben a világban. A társulat kakaócsigájából ugyanis mindenki ehet (aki érti, érti, aki nem, majd fogja, ha megnéz egy Hétpróbás darabot), performanszaikból pedig bárki hazavihet valamit.

Az előadás igazán különleges, nemcsak azért, mert a Dühöngő, ahogyan az a nevéből is kisejlik, a dühről szól és a vele való kapcsolatunkról, de az is rendhagyóvá teszi, hogy Lestyán Attila és Szabó Veronika a darab mindenesei, hiszen a független színházra nincsen pénz, így színészként, rendezőként, technikusként egyaránt jelen vannak a képzeletbeli színpadon.

Fotó: thealterphoto2024

Azt hiszem azt a titkot elárulhatom, hogy a Hétpróbás Társulat darabja egy sajátos rituáléval kezdődik. Hogy ez mit jelent, azt ugyan felfedni nem fogom, de egy bizonyos, ezen rituálé közös gyakorlása már az első pillanattól kezdve azt üzeni: a néző és a színész együtt teszik a színházat és egy előadáson egy egészet alkotnak. Ez a megosztás-érzés, a rituálé összetartásának ereje egy olyan közeget vont körénk, amiben nem volt kellemetlen dühösnek lenni, s ahol egészen egyszerűnek hatott elfogadni a tényt: a düh egy érzelem, ami emberi, természetes és mindenkivel megesik.

No, de, mire számítsunk, mikor beülünk a Dühöngőre? A válasz: Bármire. Az egész előadás ugyanis tényleg egy dühöngés. Dühöngés a szerelmen, anyán, apán, Magyarországon, a színházon, a testemen, a telefontársaságon, amit nem nevezünk nevén. És az egyetlen tényező, ami határt szab a szabad dühösségnek, az idő. Az ugyanis témáról témára csökken. Két mérkőzés között, pedig, lehetőségünk van arra, hogy a színészekkel együtt, mi is lecsillapodjunk kicsit: törhetünk-zúzhatunk, beszélhetünk, ehetünk, ihatunk, szerelmet kereshetünk, elképzelhetünk egy ideális világot; csak lépjünk ki az előző téma dühéből, hogy ne vigyük tovább a következőre.

Fotó: thealterphoto2024

Még mielőtt megijednénk azonban, habár némiképp interaktív darabról beszélünk, mindenki maga döntheti el, mennyire vesz részt a „feladatokban”, akárcsak ahogyan azt is eldönthetjük, mennyire engedjük bele magunkat a düh-spirálba és mennyire jövünk ki belőle. Arra azonban készüljünk fel, hogy a Dühöngő szabadjára engedi magát és a nézőit is, így tehát nyomokban káromkodást, kissé kevésbé szelíd megnyilvánulásokat, szabadszelleműséget és a négy fal közül való kilépést is tartalmazhat. Ezt érdemes előre tudatosítani magunkban, ahogyan azt is – és ezt az előadók a darab elején elmondják -, ha úgy érezzük, nekünk ez sok(k), van szabadságunk a távozásra.

Fotó: thealterphoto2024

A performansz után pedig két lehetőség áll előttünk: vagy elhagyjuk a tett színhelyét, vagy maradunk a Csöpi és Öcsi által vezetett feldolgozó beszélgetésen. Ugyan nem feltétlen tiszta mire számítsunk a
feldolgozó beszélgetés alatt és ez, hogyan kapcsolódik a darabhoz, ha van időnk érdekes lehet maradni. Habár a felvezetése egy picit kusza és ez a diskurálás nem is képezi a darab részét, így a jegyvásárláskor feltüntetett időn kívülre csúszik, ha szeretnénk egy kicsit a műkritikus páros Csöpivel és Öcsivel (Szabó Veronika és Lestyán Attila) és a nézőkkel közösen elmélkedni egy kicsit a dühről és a darabról, akkor itt bátran megtehetjük. Ugyanakkor az se búsuljon, akinek nincs ideje már erre a részre, a lényeg továbbra is a Dühöngő, ott megkapunk minden gondolatot és impulzust, maximum valaki olyannal osztjuk meg gondolataink, aki nem volt jelen az előadáson.

Dühösnek lenni néha ijesztő. De nyugalmunk lehet abban, hogy ezen az érzésen másokkal osztozunk, nem vagyunk egyedül és, ha egy kicsit megpróbálunk odafigyelni a bennünk lakozó személyre, azt is megláthatjuk, mi van a dühünk mögött, mi a mozgatórugója és hogyan lehet úgy elengedni, hogy egy darabkáját se tartsuk magunknál tovább. Ezeket a módszereket, pedig szépen lassan összeszedegethetjük, akár másoktól, akár magunktól, akár a pszichológusnál, akár egy olyan színdarabban látva, mint, amilyen maga a Dühöngő is.

(Ui.: Köszönöm a kakaós csigát és a kólát! Életmentő volt!)


A cikk szerzője: Nagy Rita Anna

Fotók: thealterphoto2024


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szabadtéri szösszenetek XII. - Szerelmi bájital

A Szerelemi bájital, ami a poloskák megölésére is jó Könnyedség, humor, báj – ezt kaptuk, amikor megnéztük Gaetano Donizetti Szerelmi bájita...